nincs késő

kardélre hányt vesszők sorsa

porladozik mély kutak

dohos falai között

elveszett a pont

kerestük a múltat

jövőt

csak a jelent

és a szavakat

nem figyeltük

sosem

2011. 01. 07.

Nem ismerhetsz!

Hiszem szívembe zárt önnön hitem

Dönt az ész, mivel élek, s mivel nem

Áldom sorsom hét kedves emberért

Lelkemre szeretetük gyógyírt mért

Mindenen át II.

Mikor kín szegi repülő szárnyad,

és hited a semmi felé vágtat,

mikor keserű a víznek íze,

sokat megélt hazádnak nincs szíve,

Mindenen át

Mikor az őrület hajszol, s egy éve nem alszol,

mikor a kín emészti vágyad, s futna a lábad,

mikor patakzik könnyed, mert félre löknek,

mikor tövis-vár a szív, mert be senkit sem hív,

mikor Félsz az úr a lelkeden, s nem jön szó:

˝Az életem kell nekem!˝,

Merre?

Penge vagy hurok?

(Esetleg gyógyszer?)

Melyik lenne az a módszer

mit magamnak javaslok,

s melyre a javasasszonyok

is azt mondják: „Így volt megírva,

szegény pára eddig bírta.”?

Rongy

Mi maradt belőled, te rongyos lét?

Eleven rothadás fonnyaszt

mártír holnapokat,

s veszettül pofozza

megkönnyezett tegnapját.

Segélyvonal anyukáknak!

Amikor egész nap csak ordít,

és az idegbaj a párkány felé fordít,

amikor dobhártyád szaggatja a visítása,

s téged már nem hat meg a sírása,

Soha...

Párátlan időnyúlványok tekerednek

magányos kőszikla ormon,

a szél süvít.

Perc - pesszimizmus

szakad a vér

pattan az ér

a lent

a fent

múltba fér

s helyet kér

Menekülés

Menekülni? Minek?

A borús fátyolfelhő alatti

erdő is hitte, kisüt még a nap,

s szívósan küzdött a

viharos szélben, gondolatban

elképzelte, hogy holnap

végre rámosolyog a szerencse.

Megfeneklett gondolatok

Írni akarok. Csak úgy. Valami szépet.

Ezért az ajtó elé kitettem egy széket.

Magamra húztam viharvert kabátom,

s azt mondtam, most a tél lesz a barátom.

Meddig még?

Lelkem vészcsengőinek zajai

taszítanak egyre lentebb…

(foszló öröm–cseppek tűnnek

el a tátongó mocsár bűzös

nyílásában)

Ez a zaj…!

Kürtőskalács

Fagy.

Fahéjpillanatok

kucorognak ölemben.

Szorítom, mint gyermek

a kincseit.

Láncok hullanak

Fájdalom csípős húrjai válnak köddé

a naplemente varázslatos színei alatt,

s megannyi szív szabadul el

a kövekkel szegélyezett

úton.

kisírni kellene...

a bennrekedt álmokat, mik ébren sem változnak, 

a plafonnéző éjeket, az újraélt beszédeket, 

a Veled-vitákat (mik néha vidámak), 

a némán ülő szavakat - míg ketté nem szakadnak, 

a megfáradt imákat, az örök óvást - hogy vigyázlak, 

a tegnapok nyomait végre

kisírni kellene...

Könyörülj!

Vadóc örömmel éled Ő,

a hajnal ébredő,

tavasszal is Csilingelő,

bizonytalan jövő.

Felszakadt sóhaj

háló fedi a szűzi nyarat

és csonkig rágott türelemfák

dideregnek

a mélyben lévő sötétségben

Férjhez megyek!

Férjhez megyek még ez évben,

kikiáltom víg kedélyem

neked, s neked,

hogy legyen kedved

örülni a napnak,

Hiányzol

Süvít a szél, didereg a tél,

álmok útján egy angyal mesél.

Befagyott tó felett őrült fergeteg,

repülni volna jó - Veled.

… Hiányzol…

Kicsit megkésve

Nem volt nyitva a szemem, mégis... Érzékeltem a színeket. Gyönyörű pirosban pompázott minden. Csend volt, és nyugalom. Kacagott a lelkem, ahogy forgattam a fejem, hogy a szín összes fellelhető skáláját érezzem. Kicsit jobbra fordulva halványpiros, de ha egyenesen előre figyeltem, akkor vérvörös foltok mosolyogtak vissza rám. Leheletvékony, halványsárga burok vett körül - ám nem bántam, hiszen addigi legszebb élményeim ott születtek. Rácsodálkoztam erre a csodálatos világra, melyről mit sem tudtam. Nem foglalkoztatott a holnap, a ma gyönyöreit éltem újra és újra. S mi ez? Lám, két kéz, és két láb. Leírhatatlan az a boldogság, amit éreztem. Szárnyaltam a képzelettel, játszottam csilingelő nevetéssel, s örömöm átszőtte a falakat.  Biztonságban voltam, s meg sem fordult bennem, hogy ez valaha is megváltozik.

Kicsi, merre jársz?

Fénylő lét utazik minden örömmel írt

Boldogsághoz, amely mennyben eredt a tűz

fogságában, az Úr színe előtt. Hahó!

Vaklálunk e sötét mélyben, ahol nem úgy

téblábolt a szerencsék fia, mint akart,

Útvesztő

Hazudtál!

Ígéreted a semmi mocskos talpát nyalja,

s a kudarcba fulladt gondolatokat falja,

vagy éppen keresztet vet a csillagos égen,

hogy a döghalál végül mindenkit elérjen…

Hazudtál!

Út

(leguggolok

a gondolatok teret hasítanak)

pásztázó szemeim előtt

halott remények futnak

sohavolt jövőjük felé

s

ujjaim között vén falak

törmeléke pereg

Úgy csókoltál

Számtalan éjjelen, s nappalon

állt meg a Föld mozgása,

míg bennem gyönyörgyöngyök

cikáztak. Át mindenen.

Élni akarok!

Élni akarok!

Várat festek, szörnyek lesnek

minden irányból

kirántó

hideg futkos lázongó börtönömben.

A legdrágább...

Csillagfényem égen maradt

Hajnal hasad méhem alatt

Örömkönny kövezi arcom

Szívem csöppjét karomban tartom.

Szerelemcsókos élet

piros papírlapomra már-már giccses

szavakká ölelkező betűk vetődnek

a kéjmámoros örvény magasából

mely nem hagy áthidalhatatlan időt

Pici csillag

Nagy az égbolt, kicsik a csillagok…

melyekre tekintenek mindazok

kiknek vágya, álma ott rejtőzik,

ahol talán minden elkezdődik…

vagy véget ér.

Amiért hálát kell adni

Bárányfelhő magasztos hajlékában

hófehér fény csiklandozza a huncut gyermeket,

míg álmatlan éjszakákon 

vad keres "kenyeret".

Csintalan boldogság

Városokban tátogó, zilált hajnal

erőlködött a felkelő nappal:

Vigyázza léptem a súlytalan angyal?

Adj utat!

Űrnyi lyuk, féktelen sötétség hona

tenyérnyi remény felfalt szülőanyja,

vágtázó félelmek szűkös otthona,

elszakadt csend nyomorban ülő hangja,

A nap

Szikrázó ódon mestermű, lávafolyam-hegy

Ernyőjén bimbózó kristályrózsa sugárzik.

Ábrándos, sárgás tűz csillog hős erejében,

Elkergetvén szellemcsordáját a hidegnek.

(Hexameter. Spondeussal helyettesítve, a hatodik láb trocheus.)

2010. 09. 27.

A szerelem ereje

Gyötrő valóság izzasztja

féktelen szerelmem

selyemfonalát,

s mint varázsló

a bűvös szó nélkül,

úgy nem létezem én sem

Nélküled.

A MI időnk

Elérkezett idő von a megjelölt

irányba, most nekünk aranyoz hidat 

Szerencse. Teljes élet, álmok,

áldja az ég csodaszámba, ámen.

2010. 06. 15.

megkopott

Visszhangok keringenek az ólom bástya tetején,

keringőt jár az elme és a szív.

Serceg a vén fal mélyén a pillanat,

gondolat pihen a lomb alatt.

Remény lendül alvó helyzetéből,

páncél teste harc hevétől

megkopott.

… mert az élet szép!

Lédús barackok csilingelnek
az ősfa tetején,
langyos szellő simogat
minden fűszálat.