Holtak napján...

Néha egy-egy kósza gondolatom
be-betéved elmém sírkertjébe,
ahol pihen sok-sok régmúlt napom,
s feledésbe merült emlékképem…

Apámhoz

érezni újra vállamon kezed de
jó lenne. még csak egyszer óvna-védne
erős karod. hiába, múlt idő nem
tér vissza szív-keservem elfedezni
hangjával…

Te vagy...

Te vagy az ereimben a vér,
te vagy a testemben a kéj…
Te vagy a fülemben a dallam,
te vagy a bőrömön a balzsam…
Te vagy a kezemben az erő,

Egy marionett bábu önéletrajza

I.

Születtem régen egy letűnt kor alkonyán,
Egy francia mester párizsi udvarán.
Megálmodott engem, s fát vett a kezébe,
Kifaragott reggel, s megfestett estére.
Kiváló művész volt, igen híres ember,
Csak gazdag uraknak dolgozó nagy mester.

Kezemben trombita, muzsikusnak szántak,
Lábamon lakkcipő, hogy hódoljak táncnak.
Azt is mester varrta, világhírű cipész,
Nem járhat bármiben egy királyi zenész.
Fejemen a kalpag, majdnem kész is vagyok,
Hogy mozogni tudjak, aranyzsinórt kapok.

keserv

töredéknyi lét morzsolgat
aszott kezével rózsafüzért
s jajong a karmazsin-ég
a tegnapok fénye kihunyt

Lélek-shop

a polcokon csíkos dobozban
gazdaságos élet - épp akciós,
vitamint tartalmaz nyomokban,
és a zamata is szenzációs…
légmentesen zárt csomagokban
jó előre kimért tartós eszmék -
íze ott van a holnapokban…
kiváló minőségű magyar termék.

bolha

beléd harap
véred szívja
ha odacsapsz
arrébb ugrik
aztán vissza

Kicsiny lakom

odafent a hegyekben,
az erdőszélen - ahol
a fenyvesek körében
a kakukk vígan dalol
nyári nap melegében

időmértékes szerelem

a szívem                      elraboltad:
fejemben ott a         kép, ahogy kezed
kezembe fogva össze-vissza ballagunk
a várban, és szemedbe nézve síromig
eskü  hagyta  el  szerelmes  ajkam…

időmértékes okostojás

nem
vagy te kő-
kemény, se túl
lágy. ki tojt: eszetlen
baromfi csak, s nem elme-
bajnok. és miként bolond lyuk-

Időmértékes időmulattató

a végtelenbe vágtató idő arasz-
ra töpped össze, mint a száradó spon-
gya: kis homokszemek peregnek a
törékeny, ám de tetszetős test-
ben. így pereg le életünk

Tavasz kopogtat

Bár jégvirág nyílik hajnalon,
s dér csíp még reggeli arcot,
már tavasz kopogtat ablakon,
s napsugár vív fagyos harcot.
Itt-ott még hó föd alvó rétet,

aludni tér a tél…

megannyi jégvirág tapadt a
szobának ablakára, hó
takarta kint a fagy-ragadta
mezőt… de jő az áradó
tavasz, s borítja hóvirágba.

tükrözött szonettem

tükrözött szonettem

életed megannyi része torzul
hogyha tükröd adja azt elébed.
végzeted lehet szemében élet:
holtad életét tulajdonában

vesszőfutás

zaklatottak most a szavak zihálva
kapkod lég után ma még a sorköz is
e versben de teljességgel hiába
hiánya belé mar akár a tövis

születésnapomra...

múlnak lassan fejem felett az évek,
és néhol már hajamba tarkít a dér,
bölcsebb nem lettem én, hiába élek;
elszántságomra jár esetleg babér…

új ház

új házba költöztünk nem is olyan rég,
békés hely; idilli nyugalom. csak a
régi bútorok recsegése hallék…
avítt, szú rágta fa csendölő szava,

trófea

tegnap még kutyaugatás verte fel
a csendet, veszett dögök vicsorgása,
koncra éhes ösztön-állat. veszteg el
nem marad; ez utolsó tombolása.

Napraforgó szonett

Miféle virága vagy te az égnek,
ki benőtte már az egész világot?
Szirmaid nyár végre szárazra égnek,
mi végre teremt Isten ily virágot?

Verejtéked jussa...

A napok elfolynak - mint szürke homok -
az idő vén, ráncos ujjai között,
s arcodon keserű remény hagy nyomot:
szabadulsz gúzsból, mibe sorsod kötött…

Kiábrándult szonett

Hiába küzdesz, mint hős gladiátor,
ha az arénában az élet vár rád…
Végül hideg marad a radiátor,
s a kiéhezett tél a csontodba rág.

kérem az istent…

kérem az istent, hogy irgalmas legyen,
s szétzúzott álmaid teremtse újra.
kössön ki bárkánk az Ararát-hegyen,
vigyázzon minket kéklő ég azúrja.

törékeny

milyen törékeny a test, s a lélek:

egy pici szúrás itt, egy pici szúrás ott,

egy kis vágás itt, egy kis vágás ott.

mire feleszmélsz, ezernyi sebből folyik a véred,

és talán mire megérted

mi is történt az Élet közben,

már hiába állnak körbe többen.

imába szentelt fájdalom

imára kulcsolom remegő kezem,
kiszáradt ajkaim összeszorítva
kérdem: istenem mi a célod velem
e borzalmaktól égig beborítva,

nőnapra

leányok, asszonyok figyeljetek, ma
néktek sző aranyszálat a pirkadat;
nemes szózatomat rója a penna,
szívből szóló dalom hősnőket avat:

Karácsonyi vers

Friss hó csillan ezüst ágon,

angyal ringat csillagszárnyon.

Szeretetnek meleg szava,

suttogva hív: gyere haza!

Fenyőillat ölel körül,

minden ember egyként örül,

itt van ő, a nagy Karácsony,

most teljesül minden álom!

Boldog Ünnepeket Kívánok én, és a családom!

2014. 12. 14.

erőtlen áhitat

erőtlen ernyed elgyötörve-tested
az ágyon, elvtelen napok kutatnak
se-vége álmokat. riadt ma este
a létezés, szavát ne hidd hazugnak.

örökké

Imámmá fogadlak,

s amint a napsugár rád sandít,

majd vágyakozva mellkasodon megpihen -

beléd szeretek ismét.

Minden harmatcseppes hajnalon,

füge ízű  reggelen,

barackmosolygós délben,

és forralt boros esteken

lelkem lelked körbefonja -

áldott szerelemmel.

Farmos, 2023. 04. 14.

él bennem egy gyermek...

összekucorodtam, jó lesz a sarokban.

talán, ha csendben maradok,

ha nem szólok senkihez,

ha behunyom a szemem,

gondolhatom,

hogy nem létezem,

s talán ők sem veszik észre,

hogy itt vagyok,

(hogy sírok),

hogy fáj…

Farmos, 2022. 11. 28.

Más fájáról...

Más fájáról almát venni
egyszerűbb, mint saját
munka árán fát nevelni,
s viselni annak baját.

Majd' ki ugrik a szívem!

Majd' ki ugrik a szívem!

Hosszú ideje szunnyadó lelkem

megmozdul,

az összes univerzum

energiája robban

bennem,

s tennem

most kell.

Kísért a múlt

Nesz hallik, egy kihaltnak hitt
szó a fagyos szobában,
s egy érzés, egy régi, avitt
ölt testet a homályban.
A múlt, mint néma kísértet

nefelejts

torkomban tombolnak a szavak

mint darázshad mikor harcba indul

s fékezhetetlen…

agyagmíves formázóm lehelete

lüktet bennem, fülemben dobol

ritmust a vér

szeretni vaj’h mennyit ér?

Könnytelenül

Szeretnék zokogni néha,
parányi kristályokba
zárva bánatot, mi léha,
aztán kacagnék újra...

halál

… és akkor elalszunk.

ködvirágokba burkolózva

meseillatú képekkel

vágy-világunkba hazatérünk

Farmos, 2022. 12. 15.

hulló falevél

Nem leszek mindig itt... 

... hogy bánatodat megforgassam, 

szélfújta ördöggel viaskodjam, 

vadvirágot tépjek neked százat, 

tótágast álljak, essek hátast, 

míg kacagásodba belefáradsz...

Lélek-fagott

Bekúszik a napfény lassan
ablakom vasbordáin:
bánatot ölni jött halkan,
mint ahogy Ábelt Káin,
s imám meghallgattatott!
Láncom porba hull csengve,

Hitetlen hívők

Öl…

Ki eladott harminc pénzért,
s csókkal árult el téged,
bűn bánva szaladt kötélért,
így fizetve meg véred.
Drága ez a harminc ezüst,
mely éltet hoz halálnak
jöttével. S a pokoli üst,
melyben lelkük valának
az árulóknak, szintén e
harminc ezüstnek teteme…
S érettük nem szól fohász,
maradnak büdös kovász!

időmértékes haikuk

gondolat ébred
centire mérik a szót
játszik a költő

izzad a mester
szótagot improvizál
fércel a dalnok

Egyszer földet érünk mind

Hópehelyként ezredmagammal nekirugaszkodunk

a vaskos habputtonyról

 - telve lelkesedéssel vágyakkal - 

saját szivárvány szárnyakkal

készültem magamnak

lábaim bárhol is akadnak

el

tavaszváró haikuk

fagyos alkonyat

fagyos alkonyba
hulló napkorong búvik
dértakaróba

napfényes pirkadat

napfényben úszó
pirkadatra ébred a
hó itta talaj

Mi van, ha...

Mi van…

mi van, ha ennyi volt?

Ha palástját teríti rám a hold,

és tébláboló lelkem nézi,

majd türelmesen felidézi

velem az elmúlt éveket.

Letérdelek.

Így mégiscsak másabb,

talán szabadabban árad

minden pillanat,

mi itt maradt.

kozmikus haikuk

optikai csalódás

akármilyen szög-
ből vetül rá a napfény,
a Föld biz' kerek.

üstökös hatás

kozmikus porként
von utánad szerelmem,
üstökös lettél.

Karma-tisztán

Tán ezrek múltak azóta, 

- hogy vérünkből az első - 

a sorsnak lett adósa,

s görgették hosszú-hosszú

életeken át.

Végzetet sújtva fejünkre,

s nem tekintve előre,

mennyi vérbe kerül e

fullasztó torzulása

ó értékeknek.

nemzeti fricskák

nemzeti dal

ott ül a lépcsőn
Petőfi, és szavalja
a nemzeti dalt…
megáll egy kínai tú-
rabusz, és lefotózzák.

metamorfózisok

pillangó

utolsó vedlés
az imágónak: éjsza-
kai pillangó…
szárnyáról lassan lepe-
reg a hímpor, s földre hull.

az első lépések

első lépéseink a tisztáson

mezítláb tettük,

szívünk zabolátlan kalapált,

s csak azt lestük

minden irányba, körbe-körbe

ki, mikor, hol csalna tőrbe...

az ember tragédiája

Madách¹ csak ül a
padon, észre sem veszi
a hiányait…
ez már csak igazán az
ember tragédiája.

Tollpaplan-háló

A hit hegyeket mozgat.

...Hallottam, ahogy nyikorogva megindult azokkal a hatalmas, rozsdás fogaskerekekkel. Egy óriási gépezet. Az emberek múltja, jelene, jövője. A sár, amelyben elsüllyedsz, a feladat, amit megoldasz, a jólét, mit élvezel, a lehetőség, melyet magadhoz ragadsz. A játék maga.

Nem sietett. Hetek múltak el, és még mindig dolgozott.

Már majdnem feladtam. Hittem is, meg nem is, hogy megmozdul. Nála sosem tudni. Eltelhet akár egy, kettő, vagy még több emberöltő is úgy, hogy megdermedve áll az idő síkján. Fülsüketítően csendben.

Változatlanul.

Sorsfordító

Mindketten inkább ezt az utat vállaltuk,

mert az álszent világot mégsem állhattuk

meg milliónyi kimondatlan szó nélkül.

Csoda hát, ha sarokba bújva megrémül

bennünk a dédelgetett, színtiszta álom?

Napfény

Nekem adtad,

amit más nem adhatott,

fejem felett őrködött

szép szárnyú angyalod.

harmatos fűből kapaszkodni

fel az agg diófára

viháncolva túrni a

kisvödörből locsolt

homokot és századjára

is alagutat ásni a vár alá

örömteli

Royal flush

Kőhalomban tornyosulnak a pillanatok,

megdermedt színes kacagások

úsznak végtelenített pályákon.

Sajdul a vörös vér.

korsó

addig járt a kor-
só a kútra, míg végül
egyszer ott maradt…
azóta is visszhangzik
egy sikoly a mélyéről.

állati esetek

rántott békacomb

kicsit szétszórt lett
a béka; egyik lába
itt, a másik ott…
párolt rizs és saláta
mellet hever bundába.

Lopott csókok

Rettegve óvott, finom csókot lopott

párnától a paplanig kopott,

estszéli  rubin csillagunk.

Pillantsunk hát bele a mélybe,

örvénylő kegy-kehely vérperzselő

vermébe,

s felejtsünk…

Egy sündisznó románca

Egyszer régen, nagyon régen,
Egy sün fiú párját kereste kevélyen,
Így sétált az erdőben fütyörészve,
Mígnem azon kapta egyszer csak magát,
Hogy fejével döngeti az arborétum kőfalát.
- No fene! – kiáltotta el e-képp magát.
- Na megnézem ennek a túloldalát!

Nekem Te!

Kételyek sűrűjében a bíztató szó

Sötét erdő mélyén a megcsillanó fény

Zord ítéletek között egyedüli jó

Szívemnek, lelkemnek a pezsdítő remény.

Porból lettem

Homok lennék,

bársonnyá varázsolnám

a magányos partokat,

hol a lemenő nap

is csak nekem bólogat.

Tornádók hevével

járnék keringőt

a szakadt ég alatt,

Szerelmes szemeid

Szerelmes szemeid

csendes várakozással

simítják le rólam ruhám

centiről centire

- s még mielőtt az ellenállás

legcsekélyebb szikrája

is belekapaszkodhatna

az életbe -, kezeiddel

magadhoz vonsz,

karoddal körbezársz,

ajkaddal mohón ajkam után

kapsz...

2015. 02. 13.

Egy méhecske dilemmája

Történt egyszer, régen,
egy gyönyörű szép réten,
valahol a messzi Délen,
hogy egy méhecske az égen
zümmögött, s nektárt gyűjtött
serényen, deréken,
tavaszi zsongástól kevélyen.
De valami rontott a kedélyen!

Mámor-sál

Lángszálakon futó

esőcsepp-emberek között,

(burokköpenyünkben)

magamhoz húzlak.

Mámorsállal

összekötött

testünkre

jöjjön éj,

Oroszlán-vér

Csönd…

Aztán lassan megremeg a föld,

villám cikázik, s mennydörögve

útjára indul egy vadsággal nemtelen

földöntúli gerjedelem,

mely beléd kiáltja:

ÉLJ!

Valami beindult…

A békából lett királylány

Egyszer volt, hol nem volt.
Kezdé így a nagy klasszikus,
De ez a történet inkább misztikus,
S kissé talán nagyon fura,
Így nem illik a szokásos formula,
Ehhez a se füle, se farka
Groteszk, kifacsart történethez,
Mely nem passzol a mesebeli törvényekhez,
S nem fér semmi kétség ehhez.
De el kell mondjam nektek eme regét,
Mely a békák nemzetségében történt nemrég.
És azóta alig telt el néhány év…

Ostorcsapás

Ostorcsapás sok száz szavad,

kéretlenül véred pazaroltad

értem.

Mérgem

annyi, várt vagy sem, de hiba vagyok,

porhintésnyi reményt sem hagyok,

sem kétséget,

hogy azt a magaslati kékséget

- mi illúzió csupán,

Szivárvány születik

Ólomszürke hegytetőről

vándorfecske szürke kőből

pofonszerű vízesés.

Piszkos színű dunna alatt

tarka tájra pirkad a nap

körforgásban színezés.

fészbúk-poéta

(egy jelenség margójára…)

fészbúk-poéta lettem, életembe
sikert hozott a világháló nékem,
gyűjtöm megannyi lájkom élvezettel,
s nem érdekel, dalom izzadtság lében

Születésnapodra

Egyik nap olyan mint a másik,

de ez most mégis más. Itt

állok, kezemben torta

- tegnap megvolt vele a torna,

térültem-fordultam, tettem és vettem,

csak a gyertyákat felejtettem,

Nézőpont

Kerék kattogó zaja

beomló falak hada

bolondok billent nyaka…

s vágja az öreg kasza.

Fénytelen, sötét kamra,

félek, hogy elér karma,

s ütne, harapna, marna…

így végezném, én balga.

… De miért is?

Ujjaim között vén falak

(leguggolok

a gondolatok teret hasítanak)

pásztázó szemeim előtt

halott remények futnak

sohavolt jövőjük felé

s

ujjaim között vén falak

martaléka pereg

miközben apró vágást ejtve

serkenő vércsepp

zuhan a mélyszínű avarba

Szemed...

Szempillák alá bújt csillogó csoda,
tündöklő fényekben ragyogó világ.
Őszinte mosolya hív engem oda,
hol örökké zöldell szerelem-virág…

Ajkad...

Édes akár csak a legcukrosabb méz,
és ha vágytól égő ajkaimhoz ér,
egy sosem remélt boldogságot idéz,
s pezsdül ereimben a vöröslő vér…

Van az úgy

Van az úgy, hogy megfagy benned a gondolat

-porrá zúzott kőtömbök hullanak zord lomb alatt-,

s a hely, hol a sírban koporsód nyugszik, végtelen

idők óta a puszta remény kivont kardja. Vértelen

már a föld.

Mikor az őrület hajszol...

Mikor az őrület hajszol, s egy éve nem alszol,

mikor a kín emészti vágyad, s futna a lábad,

mikor patakzik könnyed, mert félre löknek,

mikor tövisvár a szív, mert be senkit sem hív,

mikor Félsz az úr a lelkeden, s nem jön szó:

„Az életem kell nekem!”,

Mi lenne jobb?

Vágyakozva nézik, mit kéz el nem érhet,

Bábeli zajcsőd pillanatnyi hevének

rikkantsatok.

Fogy a hold.

Forgolódnak lábasba lökött

gerinctelen gyíkok fölött

tornyosuló hústömegek.

Napsütés, beteljesülés, kacagás

Mint fák odvában megbúvó kincs,

oly' nyugalommal vártad,

hogy a beteljesülés végső

pompájában felszakadt

szenvedélyből életet meríts,

s utad kezdetét vegye.

Csoda

Fák odvában megbújó kő

lesi minden titok nyitját,

látomásban elnyúló nő

érzékeli, még van idő…

Pusztulás

Görcsöt kapott idegszál,

undorító, nyálas száj,

hörgő tudat

fullasztotta elmék…

ESSETEK SZÉT!

Lesöpröm!

Váltok.

Lesöpröm az átkod.

Vidd a szennyed!

Rám mint mézet, úgy kented.

Azt mondtad, balzsam…

épphogy bele nem haltam.

Hajnali játék

Hajnali fények csábítják testem,

Álommanóra hiába lestem.

Felkel a nap, virágzik a szellem,

huncutul kacsintok, s nyújtom nyelvem

Feléd,

Fakíroknak áll a világ!

Nézz szembe a ténnyel, s etesd meg kenyérrel

gyermeked míg lehet; mert maholnap mehet

híd alá, utcára, minden szegény pára

ki nem rendelkezik drága papírokkal,

vagy nem jeleskedik nyelvsatírokkal

történő feneket(len) nagy tudással.

Csap(ong)ás

Sár-mámorban ülepedő görcsfantáziák

telepednek telepemre. Nem akarom!

Vajon ki menti e nyeszlett-koszlott

szerencsétlen fél-fenéken

ide-oda imbolygó tudatot?