Egy marionett bábu önéletrajza

I.

Születtem régen egy letűnt kor alkonyán,
Egy francia mester párizsi udvarán.
Megálmodott engem, s fát vett a kezébe,
Kifaragott reggel, s megfestett estére.
Kiváló művész volt, igen híres ember,
Csak gazdag uraknak dolgozó nagy mester.

Kezemben trombita, muzsikusnak szántak,
Lábamon lakkcipő, hogy hódoljak táncnak.
Azt is mester varrta, világhírű cipész,
Nem járhat bármiben egy királyi zenész.
Fejemen a kalpag, majdnem kész is vagyok,
Hogy mozogni tudjak, aranyzsinórt kapok.

E-képpen történt, hogy akkor megszülettem,
S királyi hintóval az udvarba mentem.
Aranyban mutatta a király háláját,
Ezzel honorálta mesterem munkáját.
Engem pedig rögvest el is szállásoltak
Fejem alá került bordó bársony pamlag.

Az lett a dolgom, hogy mulatságot adjak,
Rosszkedvben és búban senkit sose hagyjak.
Szerettek is engem az udvari népek,
Izgalommal várták, hogy színpadra lépjek.
Táncoltam, mulattam, és jókedvet szórtam,
Abban az időben nagyon boldog voltam.

Az életem immár a magasba ívelt,
És ez az elmémmel furcsa dolgot mívelt.
Beképzelt lettem, egy pökhendi francia,
Az orromat hordtam igen csak magasba’.
Azt hittem az élet csak egy boldog nóta,
De tel-múlt az idő, s véget ért a móka.

Rám unt a palota, s jó pénzért eladtak,
Bársony pamlag után faládába raktak.
Sötét volt és rideg, akár a koporsó,
Minden napról hittem, az lesz az utolsó.
Mulatságok nélkül éltem itt sokáig,
Körülöttem a por felért már bokáig.

Magányomban éltem, beteg lett a lelkem
Elszállt minden erőm, legyengült a testem.
Múltamba révedtem; csodálatos képek,
Elszálltak felettem e fényűző évek.
Sikerek páholyát már messziről néztem,
Imámban a sorstól szebb jövőmet kértem.




II.

Kereskedők között alku tárgya voltam,
„Megéri az árát, az udvarból hoztam!”
Szóltak a nagy szavak ekképpen fölöttem,
Míg én az időmet magányban töltöttem.
De aztán egyszer csak kinyílt a faláda,
És napfény hasított íriszem falába.

Öreg komédiás ki fizetett értem,
S vándor cirkuszában újra kezdtem éltem.
Pórnépnek nyújtottunk olcsó mulatságot,
Adtunk nekik pénzért röpke boldogságot.
Jött is a sok csóró, nincstelen csőcselék,
Szánalmas kis senkik, megvetett töltelék

A palota után ez bizony nagy esés,
Faládához képest viszont nagyon mesés.
És legalább újra csillogott a cipőm,
Táncoltam, mulattam, eljött az én időm.
Lelkem idő közben megbékélt a sorssal,
Jobb, mintha testemet tekernék be gyolccsal.

Eközben szép lassan jártuk a világot,
Európa szerte gyújtottunk sok lángot.
Őszinte mosollyal piszkos gyermek arcok,
Szülőik arcán az értük vívott harcok.
Utolsó garasért boldog percet vesznek,
Holnapra már úgyis – lehet – éhen vesznek.

Alig néhány garas; s pír borít egy orcát,
Így tették könnyebbé gyermekeik sorsát.
Igazi szeretet él ezen szívekben,
Kívülről csőcselék, s nemesek lélekben.
Az udvarban ilyet soha sem láthattam,
Ez a felismerés számomra váratlan.

Ott még a tapsot is súlya szerint mérték,
És a boldogságot aranyakban kérték.
Szívükben a láng már régen kihűlt pernye,
Testük a kapzsiság repedt üres kelyhe.
Látszatra nemesek, s belül semmi érték,
Arany, pénz, drágakő, ez nekik a mérték.

Így teltek éveim, ujjongott a tömeg,
Míg nem egy hajnalon nem kelt fel az öreg.
Elvitte a Halál csendben és kegyesen,
Nem ver az Ő szíve többé már hevesen.
Eltemették szépen, s imát mondtak érte,
„Lakozzék ezentúl lelkében a béke!”




III.

Feloszlott a cirkusz, mindenük eladták,
A kegyelemdöfést nekem is megadták.
Újabb kereskedő, s megint egy faláda,
És kerültem újra magányom markába.
Nem is olyan soká’ egy vagonba tettek,
Angliáig onnan bizony ki sem vettek.

Így kerültem távol szép francia hontól,
Egy apró kis boltba, s nézhettem a polcról.
Volt itt mindenféle csodaszép fabábu,
Mindegyik remekmű, kézzel készült áru.
Ők voltak szerény kis díszes társaságom,
Miközben előttem lebegett egy álom;

„Táncolni, mulatni, s újra vígan élni,
Boldogságot adni, s szebb jövőt remélni.
Hisz’ azért születtem, hogy mosolyt fakasszak,
Mindenki arcára jókedvet ragasszak.
Lehet tőlem gazdag vagy akár nincstelen,
Ha mulatni kezdek, jókedv lesz hirtelen.”

De az élet folyton tréfát űzött vélem,
S mikor forrott volna, lehűtötte vérem.
Ott ültem egy polcon, és vártam a csodát,
Hogy lefújják rólam az unalom porát.
Köröttem síri csend és néma szürkeség,
Emésztett a magány, s a puszta üresség.

Hiányzott a móka, a tánc, a kacagás,
A pompa, a zene, a fény és vigadás.
Hiányzott a nemes, a király, az öreg,
A cirkusz, a mester, a csóró, a tömeg.
Hiányzott a jókedv, a taps, a mulatás,
A színpad, a siker, a hintó, s utazás

Hiába társaság, a sokféle bábu,
Mindegyik hallgatott, mint egy süket ágyú.
Egyikük sem zenélt, és nem is mulatott,
Orcájuk csak magányt és közönyt mutatott.
Kezdett lelkem ismét búskomorrá válni,
Tagjaimba újra zsibbadás járt hálni.

Így telt el egy újabb magányos esztendő,
Míg egy borús napon betévedt egy vevő.
Megvett a fiának ajándékba engem,
Fabábuk boltjából kisszobába mentem.
Akkor lett a gyermek nyolc esztendős éppen,
Boldogan ujjongva tartott a kezében.




IV.

Édesapja mérnök, asztal fölött görnyedt
Tervezett sok gépet, mechanikus szörnyet.
A hivatás nagyúr, ebből nincsen kiút,
Egymagára hagyott egy nyolc éves fiút.
Édesanyja tanár, helyi oskolában,
Nem sokat tud lenni Ő sem otthonában.

Így a kisfiúnak végső menedékül,
Egy fabábu maradt lelki fedezékül.
Szeretett is nagyon, sokat becézgetett,
Minden áldott este nekem mesélgetett.
Ezt az életformát megint szokni kellett,
Unalmasnak hatott a sok pompa mellett.

Életem nagy része négy fal között zajlott,
Pedig az én szívem a nagyvilágba hajtott.
Panaszra hál’ Isten, nincsen okom mégsem,
Mert azért időnként színpadra is léptem.
Oskolába én is sokszor vele mentem,
És egy kopott padon konferált fel engem;

„A legjobb barátom műsort hozott mára,
Szeretné azt hinni, nem készült hiába.
Fogadják őt kérem nagy-nagy tisztelettel;
Marionett bábu díszes viselettel.
Zenés komédia, amit most láthatnak,
A tapssal a műsor végéig várhatnak.”

Egyik fiú játszott gitárját pengetve,
Táncra perdítettek tagjaim lengetve.
Himbálództam sután, mint akit görcs rángat,
Néztek is rám bután, hogy ez mi a bánat?
De hát szegény gyermek nem tehetett róla,
Rajtam volt a nyereg, Ő nem termett lóra.

Esténként otthon az álmairól beszélt,
Világutazásról, s hajózásról mesélt.
A Santa Maria-n szelné a habokat,
És számolna sorra izgalmas napokat.
Álmai könyvébe képeket ragasztott,
Vitorlát a szigor sehogy sem dagasztott.

Szülei már régen orvosnak akarták,
Álmai hallatán fejüket vakarták.
Ám telt-múlt az idő, az évek repültek,
Régiek helyére új képek kerültek.
Oda a sok álom, komoly lett a gyermek,
Játéknak helyébe kerültek nagy tervek.

Eljött már az idő, hogy felnőtté váljon,
Minden gyermek holmit szemétre dobáljon.
Így történt az is, hogy kukába kerültem,
Háztartási szemét bűzével vegyültem.
Szívembe az érzés szálkaként hasított,
Szerettem őt nagyon, s szemétre hajított.




V.

Rozoga szekéren zötykölődtem durván,
Tüzes végzetemet szomorúan tudván.
Szemétégető volt a szekerem célja,
Hál’ Isten eltört a kerékrúd acélja.
Nagyot döccent akkor a Haláli hintó,
Eldőlt az úton, mint a kivérzett disznó.

Mint útszéli kavics, hevertem a porban,
Így aznap nem álltam Hádész előtt sorban.
Feküdtem ott árván, mint az üres akó
Míg nem egy hajnalon észrevett egy apó.
Tarisznyája mélyén hazavitt házába,
S kerültem végül egy vénember pártjába.

Az idő vasfoga kissé már megrágott,
Testemen a festék rendesen megvásott.
De az öregember végigmért szemével,
S átfestette testem két dolgos kezével.
A lyukas helyére szép új cipőt kaptam,
Onnantól egy régi szekrény-tetőn laktam.

Kopottas bútorok körbe a szobában,
Pókok szaladgáltak a padlónak porában.
Megfeslett vásznakon repedezett olaj,
Régi kakukk-óra az egyetlen zsivaj.
Öreg kandallóban fahasáb sercegett,
Szekrény rostjai közt apró szú percegett.

Itt élt a vénember régóta magányban,
Gyermek szó nem hangzott rég már a lakásban.
Szomorúan gondolt gyönyörű múltjukra,
Mielőtt még mentek utolsó útjukra.
E-képpen szakadt ki fájdalma belőle,
Mert az óta nem bírt szabadulni tőle;

„Kín-keserves sorsot szánt az élet nékem,
Nélkülük mit sem ér szánalmas kis létem!
Elragadta őket a kegyetlen Halál,
De engem kaszája valahogy nem talál!
Pedig biz’ a vágyom utánuk már régen,
S nevetve játszanánk a mennyei réten.”

Rekedt sirámait minden nap hallgattam,
Miközben egy komód tetején lakhattam.
Sajnáltam szegényt, hogy ily sivár a lelke,
Búnak és bánatnak több hektáros telke.
Így követték egymást lassan az évszakok,
Hiányoztak nékem a régmúlt szép napok

Mígnem egy alkonyon álom jött szemére,
S hajnalra a Halál ölelte keblére.
Porból vétetett és porrá lett a teste,
Mire észrevették eltelt három este.
Nem volt túl hosszú a temetési menet,
De most már végre a családjával lehet.




VI.

Ami ezután jött, nem hiányzott nékem,
Az új tulajdonos nem bánt velem szépen.
„Nem fogok bajlódni a sok-sok vacakkal,
Padlásra az összes ősrégi kacattal.”
Sötét zugba rejtve a sok régi holmit,
Nem akart a házban látni semmi bóvlit.

Félhomály és büdös, dohszagú levegő,
A tetőn meg folyton becsurgott az eső.
Szívemre csúf jövő vetette árnyait,
Lelkemben búbánat bontotta szárnyait.
Magányos fülembe nem szólt a víg nóta,
Színpadon sem jártam már nagyon régóta.

Hiányzott az öreg, aranykezű ember,
Csak gazdag uraknak dolgozó nagy mester.
Hiányzott az udvar az összes népével,
Francia nemesek pökhendi képével.
Hiányzott a cirkusz, sok derűs gyermek arc,
És szülőik arcán az értük vívott harc.

Hiányzott nékem az álmodozó gyermek,
S az oskola padon töltött suta percek.
Hiányzott az öreg szürke sivár lelke,
Búnak és bánatnak több hektáros telke.
Hiányzott az összes boldog perc és óra,
Mulatás, kacagás és a sok jó móka.

Így teltek éveim múltamon merengve,
Fejemben megfakult fényképek kerengve.
Rég elmúlt szép idők, letűnt kor népei,
Buta kis fabábu gyönyörű képei.
Lelkem a múltamnak fogságában rekedt,
A keményfa szívem szálkás lett és repedt.

Testemet a tetőn becsurgó víz marta,
Festett szép ruhámra kézjegyeit varrta.
„Itt a vég azt hiszem, lassan meg is halok,
Nem jöhetnek rám már ennél nagyobb bajok.”
De a sors egy napon feldúlta a rendet,
Tompa motorzúgás törte meg a csendet.

Süvítő levegő, majd egy nagy dörrenés,
Ablaktábla roppant, hatalmas csörrenés.
Megindult a talaj, és az ég felzengett,
Testem a pokoli lángok közt fetrengett.
Hatalmas robajjal szakadt rám a tető,
Villámgyorsan szállt el belőlem az erő.




VII.

Lángtenger hullámzott mindenhol köröttem,
Halálnak pallosa lebegett fölöttem.
Fél karom leszakadt, a testem megégett.
Szívemből az érzés cafatokat tépett.
Lelkem is kormos lett abban a nagy füstben,
Majdnem ott pusztultam a pokoli üstben.

Mikor végre ismét felnyitottam szemem,
Nem tudtam többé már mozdítani kezem.
Mindenhol romhalmaz, csupa füst és pernye,
Ránk borult Istennek a negyedik kelyhe
Odafenn az égen szürke füst gomolygott,
Amerre csak néztem sebesült támolygott.

Az utakon körbe, minden felé holtak,
Alig pár órája még boldogok voltak.
Beton padka mellett kormos arcú gyermek,
Felette egy asszony siratott egy lelket.
Romok közt egy kislány szüleire várva,
Lehet nem is tudta; pár órája árva.

Bombázások alatt egy pincében laktam,
S keserű érzések tucatjait kaptam.
Síró gyermek arcok, jajgató sérültek,
Ezzel a helyzettel sehogy sem békültek.
Félelem hajtotta igába a népet,
Háború ecsetje festett szürke képet.

Mikor a szirénák elhallgattak végre,
Kidugták fejüket, s felnéztek az égre.
Kezüket kulcsolva magukban motyogtak,
Miközben odafenn füstfelhők tolongtak
„Mikor lesz már vége ennek a rémségnek?
Mikor lesz már béke az összes népségnek?”

Így múlt el felettem négy teljes esztendő,
Míg végül elvonult az összes füstfelhő.
Béke szele fújta őket el az égről,
S szedte le majd’ minden béklyóját a népről.
Sötét rabságomból kikerültem végre,
Szegény kis családnál leltem menedékre.




VIII.

Egyszerű emberek, koldulásból éltek,
Házfalak tövében pokrócon zenéltek.
Apának kezében kopott harmonika,
Sírt belőle búsan nyomor-rapszódia.
Eközben a fia táncoltatott engem,
Rojtos zsinóromon egykedvűen lengtem.

Durva élet rájuk ily szerepet osztott:
Cipőjük lyukas volt, ruhájuk meg koszlott.
Kiraktak egy régi, megrogyott cilindert,
Melybe néha-néha fél penny csilingelt.
Épp hogy tellett ebből, ebédre is szinte,
Nem volt ez már elég nadrágra és ingre.

„Mindenható Uram, ki vagy a mennyekben,
Fuldoklik a világ pokoli szennyekben.
Meddig kell még élnünk, mint a kivert kutya?
Segíts rajtunk, kérlek mindenségnek Ura!
Tarts meg minket, kérlek sziklaerős hitben,
Mert hát ezen kívül más egyebünk nincsen!

Köszönjük Tenéked, hogy ma is itt vagyunk,
És minden fájdalmat ajtón kívül hagyunk.
Köszönjük Néked, hogy szeretetben élünk,
És a lelkünk mélyén megtartod reményünk.
Köszönöm Tenéked ezt a szép családot,
Legyen a te neved mindörökké áldott.”

E-képpen mondta bús imáját az apa,
Miközben kisfiát altatta az anya.
Szenvedéstől megtört, kiábrándult világ,
Lelkemben elhervadt a boldogságvirág.
Jöttek meleg nyarak, és pokoli telek,
Róttuk az utcákat, mint a lelenc gyerek.

Idővel a helyzet javulni látszott,
Nemsokára mi is ledobtuk a láncot.
Az ócska cilinder a padlásra került,
Mikor a családra szebb jövőkép vetült.
Úgy látszott, imájuk meghallgatást talált,
S ezzel a szívemből kiűzték a halált.

Hálásak voltak, hogy segítettem nekik,
Néhány penny árán testem széppé teszik:
Keményfából kaptam gyönyörű új kezet,
S benne új hangszerként vadonatúj rezet.
A csiszolóvászon gyengéden simított,
Testemen új festék vakítón virított.

Aztán egy szép napon értem jött egy férfi,
Hogy egy köteg pénzre tudjanak cserélni.
Mire szentül hittem, hogy hálájuk jele,
Nem volt egyéb csupán; fondorlatos csere.
Megszépült énemért több pennyt kaphattak,
Lelkemnek legmélyén nagyon felzaklattak.




IX.

Vitrines szekrénybe ültettek be engem,
Üvegajtó mögül bús szemekkel lestem.
Köröttem mindenhol marionett bábuk,
Voltak, akik ültek, s kiknek lógott lábuk.
Legtöbbjük francia, már ahogy én néztem,
De egyik sem felelt, hiába is kértem.

Marionett gyűjtő lett új szállásadóm,
Magány zátonyára futott lélek-hajóm.
Szép új ruhát énrám hiába festettek,
Ha közönség elől mélyen elrejtettek.
Ha börtönbe zárnak, akár egy rossz pipa,
Annyit ér kezemben a néma trombita.

A sok honfitársat látva magam körül,
Szívem azért mégis egy kicsikét örült.
Lelkem mélyén néha hangzott még a nóta,
Melyben egy szebb jövő reménye a kóda.
„Úgy látszik: pálcát tört felettem a rút sors,
Mert ez a helyzet csak orrom alá tört bors!

De az éltet addig éri meg csak élni,
Amíg a lelkedben képes vagy remélni.
Feladni nem más, mint veszteni a harcot,
Nem szabad hagyni, hogy elvegyék a kardot.
Ha már a szabadság reménye is meghal,
Lassan az őrület mindenestül felfal.

Így hát én remélek, ameddig csak lehet,
Hiszen az élet még mindent széppé tehet!
Hiszem, hogy egyszer még vígan szól a nóta,
Melyben a boldogság lesz a záró kóda.
Hiszem, hogy én ennél többre rendeltettem,
Kijutok majd innen, erősnek kell lennem!”

Ezeken merengve évekig sínylődtem,
Míg egy tolvaj által új helyre vetődtem.
Azt hittem, hogy végre pártfogol az Isten,
De mint az kiderült, jó szerencsém nincsen.
Éltemnek tengerén lettem hajótörött,
Magánynak szigetén a sorsom partra lökött.




X.

Koordináták szerint német földre léptem,
Egy újabb műgyűjtő vitrinéből néztem.
Szikrája is kihunyt ekkor a reménynek,
„Pokolnak bugyrában álmaim enyésznek!”
Mikor már azt hittem, utolért végzetem,
Kiderült, hogy ismét színpadra léphetem.

Minden évben egyszer fesztiválra mentünk,
Társaimmal együtt víg nótába kezdtünk.
Ügyesen jódliztam francia létemre,
Bár azért ügyelnem kellett a léptemre.
Öltözékem kissé furcsa szemmel nézték,
Német föld népének nem ez volt a mérték.

Nevető arcokról az mindig kiderült,
Hogy azért a móka igen jól sikerült.
Lelkemben a remény ismét szárnyat bontott,
Szívemre boldogság selyemfátyla omlott.
Ezen szép bálokért, érdemes volt élni,
De a sorsom ezért túl sokat mert kérni.

Hat napos fesztivál, aztán magánzárka,
Az év többi napján lakat alá zárva.
De ahhoz elég volt, hogy bánat ne marjon,
Szívemnek legmélyén ismét remény lakjon.
Ezen kívül bőven volt időm merengni,
Furcsa felismerés kezdett el derengni.

Annyira el voltam foglalva magammal,
Nem tudtam sok mindent felfogni agyammal.
Több mint száz esztendő elmúlt már felettem,
Kenyeremnek javát már régen megettem.
Változott a világ, s benne minden ember,
Az álom megfoszlott, mint az öreg kender.

Más volt már a módi abban a világban,
Shakespeare-i drámákat játszottak színházban.
Marionett bábuk egyszerű zenéje,
Nem hatott oly mélyen emberek lelkére.
Az ingertől nyüzsgő újkornak hajnalán,
Jobb érzés belépni egy mozinak ajtaján.

Szabadtéri cirkusz: múlt emléke az is,
Kőfalak közt ért már mindenkit katarzis.
Lett automobil lovas szekér helyett,
Elmúlt már az idő ósdi dolgok felett.
Így az én dicsfényem ereje is apadt,
Lelkem a búbánat mocsarában ragadt.

Érzéseim akár a tengernek vad árja,
Lelkemet hol öröm, hol búbánat járta.
Emlékeim között önmagam kerestem,
Miközben az évek eljártak felettem.
Aztán egy rút napon Földre szállt a Sátán,
Hozta a szenvedés minden terhét hátán.




XI.

Harcba szállt egymással ismét ég és pokol:
„Nemzetségek között megint a harc honol.
Zúg az ég, zeng a föld, fegyver búsan ropog,
Harcmezőn a halál szélsebesen robog.
Jajveszék, siralom, füst rejti a napot,
Újkor történelme vérrel kezd új lapot.

Csillagot az égen vér festi vörösre,
Mit a fekete pók lehozna örökre.
Dávidnak csillaga: áldozati bárány,
Európa fején korona az ármány.”
Vitrinemből néztem, mi zajlott köröttem,
Miközben a halál lebegett fölöttem.

Hangos kopogtatás, halkan nyílott ajtó,
Majd egy nagy dörrenés, és koppant a padló.
Bőrkabátos tisztek léptek be a házba,
Műtárgyakat látva, jöttek is nagy lázba.
Gazdánkat ott hagyták foglyul a halálnak,
Zsákokba dobáltak, mindent, mit találtak.

Mikor végre kinyílt a szövetzsák szája,
Rájöttem, hogy lelkem ismét magány várja.
Egy sötét pincének legmélyébe zártak,
Ettől kezdve én rám borús évek vártak.
Réges-régi tárgyak mindenhol köröttem,
Így szállt el ki tudja, hogy hány év fölöttem.

Sötét volt a pince, akár csak a korom,
Azt hittem, hogy élve ért halotti torom.
Aztán egy szép napon kinyílt a vasajtó,
De ez a szerencse nem volt egy szakajtó.
Mert akik jöttek, nem szabadságot hoztak…
Összeszedtek mindent, amit mások loptak.

Becsüshöz vittek, hogy megtudják, mit érek,
Hiszen az újkorban mások az értékek.
Kiderült, hogy bizony nagy ritkaság vagyok,
– nagy értékű műtárgy – e titulust kapok.
Testemet kibélelt dobozba fektették,
Lelkemben új remény szikráját keltették.




XII.

De ez a kis szikra amily gyorsan pattant,
Üvegketrecemen zár oly hamar kattant.
Elismert szakértők ítéltek felettem,
Anyagi értékek döntöttek helyettem.
Múzeumba vittek múlt emléke gyanánt,
Hogy faljon az idő, mint majom a banánt…

Itt ülök én most már több is, mint tíz éve,
Bámuló szemeknek igen csak kitéve.
Szűkös egy kis cella, ami azt illeti,
Előttem egy tábla, amely ezt hirdeti:
„Marionett bábu még a barokk korból,
Nagyon valószínű, hogy francia honból.”

Amit tudnak rólam, mindössze csak ennyi,
Pontosan még azt se, hogy a korom mennyi.
Nem tudhatják mindazt, amit én megéltem,
Hiszen eddig erről sohasem meséltem.
Van időm bőven a múltról számot vetni,
Emlékeim képét sorba rendezgetni.

Láttam sok-sok embert és élet helyzetet,
Szegényt és gazdagot, felnőttet, s gyermeket.
Sok dőzsölő nemest, s megannyi éhezőt,
Vénséges öreget: magányban létezőt.
Romok között árvát, szüleit keresve,
Vad háborúk miatt sokakat elesve.

Világutazásról álmodozó kamaszt,
Akinek a szigor vitorlát nem dagaszt.
Sok gazdag gyűjtőt és szegény koldulót,
Esti Imájában Istenhez fordulót.
Múzeumban bambán múltat keresőket,
Minden féle furcsa álmot kergetőket.

De igazán boldog embert még nem láttam,
Pedig már több is, mint száz évet megjártam.
Rájöttem arra, hogy az ember furcsa lény,
Akkor se boldog, ha élte csupa fény.
Ha megvan mindene, akkor sincs semmije,
Szerető családban nincs neki senkije.

Nekem meg nem jutott se pénz, se szép család,
Még sem mondhatom azt, hogy az élet galád.
Van sok-sok emlékem, csodálatos képek,
Melyekkel nap, mint nap nyugovóra térek.
Szomorú napokon ezek közt kutatok,
S gondolatban ismét nagyokat mulatok.

Hogy mit hoz a jövő, azon nem fáj fejem,
Hiszen az újkorban meg van már a helyem.
Igaz, hogy ez élet egy kicsit unalmas,
Emellett azonban rendkívül nyugalmas.
Újfajta „színpadom” kicsit más, mint régen,
Én mulatok rajtuk: bamba közönségen!

2004. december – 2005. Január.